Midőn a nádszálak felhasadnak – I. fejezet

Elza óvatosan becsúsztatta Brontë Shirley-jét az őzmintás, horgolt könyvtokjába, vetett egy futó pillantást a tükörre, és kilépett.

Már bezárta maga mögött az ajtót, amikor eszébe jutott, hogy a táskáját az asztalon felejtette. Homlokára csapott, aztán ügyetlen mozdulatokkal dugta a kulcsot a zárba, majd beviharzott a táskájáért.

Visszanézett. Cipőjének sáros lábnyomai kutyahűséggel fogják várni, ahogy este betoppan, de már így is késésben volt. Csak remélni tudta, hogy még anyja előtt hazaér.

Kapkodva szedte lépteit, és az olvadó hókupacok között egyensúlyozott sima talpú cipőjével. Néha csak egy néma sikkantás mentette meg a hanyatt eséstől.

Eltűnődött rajta, hogy talán valami különös varázserő lehet a hangjában, ami támaszt nyújthat neki ilyen esetekben. Nem egyszer bizonyult már életmentőnek. Elmerengett azon, hogy micsoda klassz szuperhőserőt fedezett fel, amiből aztán remek könyvet lehetne írni. Ahogy ezen ábrándozott, léptei meglassultak a Kis-Duna partján, és mire észbe kapott, alig negyedórája maradt nyitásig.

– Már megint! – korholta magát, és eleganciája maradékát is felszámolva vad ügetésre váltott. Kifulladva esett be, nyitás előtt öt perccel.

A többiek már készen álltak, hogy fogadják az olvasókat a látogatói térben. Elza tartott tőle, hogy minden szem rászegeződik majd, de igazából észre sem vették. A többiek vagy egymással beszéltek, vagy telefonjukat simogatták gyengéden.

Egy halk „sziasztok!”-ot rebegett, aztán szemét lesütve iszkolt be a könyvtárosok szobájába. Kimelegedett a rohanásban, és megszédült. Egy darabokra morzsálódott müzliszeletet vett ki a táskájából, és aprókat harapott belőle.

Perceken belül nyitottak, így visszagyömöszölte a müzli romjait a táskájába, és kilépett a fogadótérbe.

Szerencsére az olvasók még nem ostromolták a bejáratot. Megfogadta magának, hogy ezentúl legalább fél órával nyitás előtt érkezik. Nem először tette ezt a fogadalmat.

– Elza, hadd mutassam be neked Mátét! Az önkormányzattól küldték, a számítógépek telepítésénél segít majd. – Ágnes, a könyvtár vezetője egy mosolyt villantott a fiú felé, aki azt egy leheletnyi szájmozdulattal viszonozta.

Máténak meglehetősen hosszú, vékonyszálú, szőkésbarna haja volt. Mintha kissé zsíros lett volna. Legalábbis Elza szerint, aki a hétfőt mindig frissen mosott hajjal igyekezett kezdeni. Elzának egy olyan karakter jutott róla eszébe, akit elfelejtenek meghívni az egyéves osztálytalálkozóra. Aztán a többire is.

Ebben Elzának nagy tapasztalata volt, mert az egyetem óta valahogy ő is mindig lemaradt arról a fránya meghívóról. De azzal nyugtatta magát, hogy az első komoly osztálytalálkozó úgyis az ötéves lesz. Szóval még nincs semmi vész. Különben is a régi osztálya…

– Elza! – Ágnes hangjára eszmélt rá, hogy ismét elkalandozott a figyelme.

– Mi… ja, persze! Elnézést. – Idegesen nevetett fel. – Akarom mondani, szia! Elza vagyok! – A fiúhoz lépett, és törékeny kezét nyújtotta felé.

Máté keze puhán simult az övébe, és kezet fogtak. A döglött hal a veréblábbal.

Ezt a hasonlatot az apukájától hallotta, amikor egyszer egy férfi csak tessék-lássék szorította meg a kezét. Elza akkor megkérdezte tőle, hogy az ő kézfogása milyen? Az apja elgondolkodva nézett rá, majd azt válaszolta: – Mintha egy törékeny kismadár lábát fognám. Félek, hogy eltöröm! Szóval ilyen volt a kézfogásuk. A döglött hal és a verébláb találkozása. Micsoda frigy bontakozik ki itt a szemünk előtt! – mélázott el Elza, és magában kuncogott, ahogy maga elé képzelte a szituációt.

A fiú kezének moccanása térítette észhez. Gyorsan elkapta a kezét. Vajon meddig szorongathattam? A gondolatra enyhe pír szaladt át az arcán és Elza kétségbeesetten látta, hogy Ágnes szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett.

Szerencsére hideg huzat szaladt be a helyiségbe: megérkezett az első olvasó.

Erre a napra Máté mellé osztották be. A könyvtárban – frissen végzettként – Elza feladata volt a számítógépek gondozása. A zöldes asztalokon pihenő fehér képernyők Elza számára olyanok voltak, mint a réten legelő bárányok. Amikor frissítette a gépeket, vagy fölös alkalmazásokat törölt, amiket az olvasók telepítettek gondatlanul, nemegyszer eljátszott a gondolattal, hogy ő a pásztor, aki terelgeti őket. De most néhány báránya lebetegedett, így Mátéra, az állatorvosra kellett támaszkodnia.

A fiúnak igazából nem volt rá szüksége, értette a dolgát. Olykor Elza sóvárgó pillantásokat vetett a könyvespolcok felé, de nem merte otthagyni a fiút. Elza új volt a könyvtárban, és a kirótt feladat úgy kötötte meg, mint csónakot a kivetett horgony. Így hát csak keringett a fiú körül, apró örvényeket kavarva a napsütésben hullámzó porszemek közé.

Máté nemigen szólt Elzához. Gondolatainak folyamán csak ritkán futott partra a beszéd.

– Ezt törölhetem? – mutatott a kurzorral egy ikonra.

– Megnézhetem? – Elza közelebb hajolt hozzá, és egy félszeg mosollyal kérte az egeret.

Pár gyors kattintás, majd egy bólintás, és máris elhúzódott tőle.

Máté érezte, ahogy távolodása nyomán hűvös hiány tolakszik be a lány helyére. A fiú az egér után nyúlt és még érezte rajta a lány kezének melegét. Ujjait szorosabbra fonta az egér körül. Szeme újra a lány felé villant. Elza ismét a köreit rótta, néha kinyújtva kezét, és ujjhegyével meg-megérintve a könyvek gerincét. A lány mozdulatainak finom dinamikája feltöltötte a teret, és Máté érezte bőre fakó szőrszálain, mint szalad át a feszültség.

Így telt a napja. Az idő múlását a nyíló ajtón behúzódó huzat ütemes lüktetése mérte csupán.

Amikor Elza végül hazafelé indult, Máté feltekintett a Bazilika zöld kupolájára, és eszébe jutott, hogy rég járt arrafelé. Mivel a lány is abba az irányba tartott, Máté hagyta, hogy a léptei utána vigyék. Elza messze elöl ment, a fiú épp csak a sziluettjét látta. A Kis-Duna sétány platánfái alatt fény és árnyékfoltok simították a lányt. Elza egyszer megtorpant a sétány fala előtt, és mélyen áthajolt, a víz felé. Teste előreívelt. Egy pillanatra úgy tűnt Máté számára, hogy a lány megbillen, és a vízbe hull, de végül visszanyerte egyensúlyát.

Elza végül betért egy emeletes házba a Béke téren. Máté behunyta a szemét, és hallani vélte még a lány lépteit a lépcsőházban, aztán csendes susogás nyelte el a hangokat. Máté lehajtotta fejét, és észrevette, hogy nagy, kövér esőcseppek kezdik sötétre színezni a szürke aszfaltot. Hazaindult. A Bazilikában szemrehányóan szólalt meg a tárogató.

* * *

A reggel újra esővel érkezett. Elza vad küzdelembe bonyolódott a viharos szélben kiforduló esernyővel. A csatát elvesztette, de a küzdelem miatt nem volt lehetősége elmerengeni, így végül elsőként érkezett.

Ő nyithatta a könyvtárat. Elővette a nagy, régimódi kulcsot, kinyitotta a zárat, és ahogy belépett, jutalomként várta a könyvek embermentes illata.

Kihelyezte az újságokat a folyóiratolvasóban, és a zárás előtt visszahozott könyveket a helyükre rakta.

A régi kartotékfiókok még mementóként ott álltak. Kihúzgálta őket, és a megsárgult papírok írógép-ütötte szavai között úgy bóklászott, mint fiatal lányok a plázák fénylő labirintusában.

A könyvtárban sebesen járt az idő, és munkatársai is hamarosan megérkeztek.

Emma, egy harmincas, egyedülálló nő az eső ellenére magassarkú cipőben és szűk szoknyában érkezett – ritka példány volt a könyvtárosok között. Fekete haját erős hullámcsattokkal feszítette hátra.

Ágnessel együtt érkezett Mária is, a szokott formátlan kék farmerjában. Rövid hajába egyre több ősz hajszál vegyült már, nyakában bőrszíjon apró fakereszt lógott.

Bori a gyerekkönyvtárban volt aznap. Ő is Elzával együtt kezdett dolgozni a könyvtárban néhány hónapja.

– Helló, Elza! – Emma akkurátusan verte le esernyőjéről a vízcseppeket. – Hát a lovagod? Lesz ma? – És rákacsintott.

– Én… – Elza fehér arcára hamar felszaladt a pír.

– Láttam, amit láttam – nevetett fel Ágnes is.

Elza megkapaszkodott a kartotékszekrényben.

– Ugyan, hagyjátok már! Hiszen azt sem tudja, miről beszéltek – kelt védelmére Mária.

– Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Máté tegnap végzett is – zárta rövidre a témát Ágnes.

Elza ekkor értette meg, és arcába még több vér szökött.

– Ez a te bajod, Elza! Vak vagy. Bezzeg, ha olvastad volna! – nevetett fel Emma hangosan, majd odalépett hozzá, és mindentudóan megveregette a vállát.

A nap hátralévő részében Elza csak vakon bolyongott. Próbált visszaemlékezni a tegnapi nap részleteire, és kutatni a jelek után, amiket a többiek láttak, de ő nem. Nem talált semmit. Pedig jó lett volna. Visszagondolt a fiúra, igyekezett felfedezni benne valamit, de a fiú valódisága inkább taszította. Az azonban, hogy a fiú őt vonzónak találta, olyan volt számára, mint a fagylaltban felbukkanó eperdarab. Különös ajándéka a sorsnak, amit ritkán ízlelhetett meg.

Kevés olvasójuk volt ma. Miklós, az öreg nyugdíjas tért be hozzájuk. Napi látogatójuk volt, aki rendre átböngészte az újságokat. Az eső azonban a legtöbb embert elriasztotta. Elza nem bánta. Az olvasók olykor nem elég figyelmesek, és az ilyenkor behozott könyvek néha megáznak, vagy lapjaik felhullámosodnak a párás levegőben.

– Azt írják, egy hétig eshet még – szólt bele a könyvtár csendjébe Miklós.

Elza az ablakon keresztül kinézett a könyvtár mellett folyó Kis-Dunára, felszínén szokatlan hullámokat vetett az erős szél.

Esztergomba

Borival mentek haza. A lány bebújt esernyője alá. Ahogy együtt lépdeltek, Elzának eszébe jutott egy régi emlék.

– Emlékszel arra a régi mesekönyvre?

– Melyikre? – kérdezte Bori és megigazította gallérját, hogy gátat szabjon a karcsú nyakát ostromló szélnek.

– Azt hiszem, Szutyejev. A Katica bebújik egy gomba alá, mert esik az eső, épphogy aláfér. Aztán jön egy másik állat, talán a Béka, és kéri, hogy ő is bebújhasson, de a Katica azt mondja, már nem fér alá. De közben a gomba az esőben megnő, így aláfér a Béka is. És aztán jön a többi állat, a gomba meg csak nő az esőben.

– Nekünk is kellene egy ilyen gomba – mondta Bori. Egymásba karolva nevettek, miközben arcukon leszaladtak az esőcseppek. – Amúgy valami rémlik nekem is. Emlékszel a végére?

– Anya mesélte régen – Elza rázta a fejét. – Nem tudom, valami ijesztő volt gyerekként.

– Majd holnap kikölcsönzöm neked a gyerekkönyvtárból – Bori lágy kacagása különös meleget árasztott az esőben.

Elzának azonban felrémlett egy gyerekkori emléktöredék. Kicsi volt, a nyuszis pizsama volt rajta. Anya a mese után leoltotta a lámpát, és a sötétben…

– …a Farkas! – kiáltott fel akaratlanul is.

– Mi van? – nézett rá Bori nagy festett pilláival.

– A Farkas. Attól féltem. A mese vége az, hogy jön a Nyuszi is, de ő már nem az esőtől fél, hanem a rá vadászó Farkastól.

– És mi lesz a vége?

– Nem tudom, én csak a Farkasra emlékszem. – Elza megrázta a fejét, és a gyerekkorában érzett rettegés felkúszott a gerincén.

– Na, jól nézünk ki. Az eső után jönnek a farkasok, és nekünk még gombánk sincs. – Bori ismét kacagott, de Elzát most nem melegített fel vidámsága.

Maga elé motyogta. Nincs gombánk.

Bori ekkor magához szorította.

– Gyere, te lökött! – És könnyedén oldalba taszította. – Még be kell ugranom a gyógynövényboltba.

* * *

A megszokottnál később ért haza. Így van ez, ha az ember Borival megy vásárolni. Anyja otthon várta.

– Szia édesem! Hazaértél? – Anyja épp csak kikukkantott a konyhából, és egy gyors mosolyt küldött felé, aztán már vissza is húzódott. – Gyere be, kavarnom kell ezt a vackot.

Elza téblábolt az esernyővel, majd a fürdőkádba rakta, aztán fordult is be a konyhába. Hajszálai megpöndörödtek a kinti párásságban.

– Hiszen te teljesen eláztál! – csapta össze kezeit anyja. – Menj, legalább törölközz meg!

Elza szót fogadott. Mikor visszatért, anyukája már terített.

– Milyen jól áll neked a göndör haj! – Anyja odalépett hozzá, és megigazított egy kósza tincset, ami arca elé kunkorodott.

– Jaj, Anya! Szerinted nekem minden jól áll! – vetette le magát Elza a székre, és hirtelen felbukkant előtte Máté arca, amit aztán gyorsan elhessegetett.

– Mert így is van! – Anyja szeme játékosan villant felé. – Most pedig egyél! Megmelegítettem a levest, hátha attól felmelegszel.

– Köszönöm. – Elza éhesen kanalazta be a húslevest. A zsírfoltok aranygyűrűként keringtek a tányérban, és lassan feloldották Elza feszültségét. Amikor anyja jól volt, minden rendben volt.

Evés közben elmesélte a napját. Bori vicces sztorijait, hogy Emmának új pasija van, meg hogy Ágnes miként teremtette le az egyik képviselőt a Kulturális Bizottságban. Magáról alig szólt.

– Jól van, menj, fürödj meg, jó forró vízben! – szólt anyja. – A mosogatást most intézem.

– De anya… – próbált tiltakozni Elza, de anyja csak elhessegette.

– Menj, nem hiányzik, hogy megfázz nekem! – és már engedte is a vizet a mosogatótálba.

Elza hálás mosolyát hátrahagyva vonult be a fürdőszobába. Ritkán nézte meg magát a tükörben, most mégis elé lépett. Az üvegfelületen látható lány különös volt számára. Olyan volt, mint az árnyéka, ami örökké kíséri, lerázhatatlanul, mégis idegenként. Most belenézett a lány tekintetébe. Talán összebarátkozhatnánk. Lágy vonások néztek vissza rá és egy őzbarna szempár. Ahogy összekapcsolódott tekintetük, Elza összerezzent, mint erdőben a vad, és pillantása eliramodott a tükörtől.

Vetkőzni kezdett. A kád forró levegőjének párája szégyenlős homályba vetette Elza tükörben mozgó alakját. Belépett a kádba, és testének körvonalai elvesztek a habokban. Hálásan sóhajtott, fejét hátrabillentette, és behunyta szemét.

Anyukája még egy darabig csörömpölt az edényekkel, aztán bekukkantott hozzá, és egy égő teamécsest rakott a kád szélére.

– Fürödj sokáig! – mondta rákacsintva, aztán kiment.

Magdolna összeszedte lánya vasalt ruháit a nappaliból, majd benyitott a szobájába. Az ajtóval szemben méretes könyvespolc roskadozott. Rajta a könyvek titkos csoportokba rendeződve féltékenyen lesték egymást. A polcokon néhol megült a por, de a legtöbb könyv előtt pormentes csíkok jelezték, hogy nemrég valaki kézbe vette őket.

Az íróasztalon kézzel írt papírok és könyvek kusza halmaza bontakozott ki. A szék karfájára dobott ruha már kissé meggyűrődött. Elza anyja odament, kisimította a ráncokat, és összehajtotta a ruhát, majd a vasalt ruhák tornya mellé tette az ágyra.

Az ágy mellett kis éjjeliszekrény állt. Rajta egy verseskötet, könyvjelzővel. Kinyitotta, és beleolvasott:

„Az álmok síkos gyöngyeit

szorítsd, ki únod a valót:

hímezz belőlük

fázó lelkedre gyöngyös takarót.”

Magdolna sóhajtva tette le a kötetet. Mellette egy fénykép, régi, kopott fakeretben. A férje. A kép üveglapján apró ujjlenyomatok sokasága tülekedett. Elidőzött a képen. Majd csobbanást hallott a fürdőszobából, és mint akit rajtakaptak, gyorsan felegyenesedett.

Kifelé menet Babits szigorú arcvonásai követték egy kinagyított fényképről, amely az ajtó hátoldalára volt ragasztva.

Igazgyöngyök

Az esőcseppek kopogásának ritmusa hajnalban megritkult, és az ütemtelenségük kizökkentette álmából Elzát. Még egy darabig forgolódott, aztán csendben felöltözött, és halkan tette be maga mögött az ajtót, hogy anyját ne ébressze fel.

Harisnyás lábát hidegen csókolta a folyosó köve, ahogy az ajtó előtt belebújt cipőibe. A lépcsőn már vidáman feleselt egymásnak a két, kissé kopottas sarok.

Korán volt még. A nap még nem bukott át a Vaskapu dombjainak peremén, de fénye már narancsszínbe öltöztette a város sziluettjét.

Szokatlan utat választott. Szentgyörgymező felé vette az irányt. A városrész temploma egy kis dombon nyújtózkodott az ég felé, maga mögé utasítva az évtizedes fák ágait. A girbegurba utcákon még az éjszakai eső vízcseppjei szaladtak dolgukra. Követte őket, és hamar kiért a Duna-parti bicikliútra. Vetett egy gyors pillantást az órájára, majd leszaladt a folyó partjára.

A sóderes parton szomorúfüzek hajoltak a víz fölé. A nap ekkor kelt fel mögötte, és a növényeken megpihenő esőcseppeket lángba borította. Elza, mint egy igazgyöngyhalász, próbálta tenyerébe gyűjteni az apró gömböket, de azok elszaladtak tőle ujjai között folyva le.

Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve a fák lombján meggyülemlett igazgyöngyökhöz lépett, és bekapta őket.

A templom harangjának kondulása juttatta eszébe, hogy hova is indult. Felszaladt a partoldalon, és a bicikliút mentén a Kis-Duna sétány platánfái alatt ért a könyvtárba.

A többiek már bent voltak, de még volt némi idő nyitásig, így lepakolt a könyvtárosszobában.

– Kiszaladok még a Heimbe, kell valakinek péksüti? – Bori begyűjtötte a rendeléseket. – Hát te, Elza, reggeliztél már? – kérdezte a fogadótérbe lépő lányt.

– Igen. Igazgyöngyöt! – felelte nevetve.

Emma prüszkölve köpködte az épp bekortyolt kávét.

– Ne mondj semmit, nem is akarom tudni – rázta a fejét Bori, és még a kezét is maga elé tartotta. – Akkor hozok neked egy szokásos dióskiflit. Azt olvastam, hogy az passzol az igazgyöngyök mellé. – Majd feleletet sem várva kiviharzott.

– Oké, lányok, szombat van, nagy lesz a forgalom – emelte fel hangját Ágnes. – Két ember kell a fogadópultba. Elza! Te meg én itt leszünk. – Majd nagyot csapott a fogadópult tetejére. –Emma! Rögzíteni kellene az új könyveket meg a telefont kapkodni. – Aztán legyintett egyet. – Bori meg majd sertepertél az olvasók körül, rebegteti a pilláit, és besegít a gyerekkönyvtárban, ha kell.

Elza eleinte tartott tőle, de aztán megszerette a fogadópultos munkát, és ezzel magát is meglepte. Érdekes volt látni, hogy az emberek mennyi különös könyvet olvasnak. Van, akit a hadászat érdekelt, mást a horgolás. Próbálta az egyes emberek jellemrajzát felskiccelni az általuk olvasott könyvek alapján, de mindig akadt, aki egy-egy új témával alaposan meglepte.

Voltak kedvencei. Mármint kedvenc olvasói. Az egyik egy család volt, ahol apuka, anyuka és két lányuk is hozzá hasonlóan elhivatott olvasók voltak. Egyszer szóba elegyedett velük, és kiderült, egy év alatt százezer oldalt olvasnak el! Irigyelte őket. Bárcsak négyen lennék! – gondolta egy bolondos pillanatában.

– Hogy van, Elzácska? – Egy idős, öltönyt viselő úr tolta elé könyveit. A megszólításra a belékaroló feleségének szemöldöke megrándult.

Elza nem válaszolt, szavait inkább a feleségének címezte.

– Hogy tetszik lenni, Erzsi néni? Tetszett a Katedrális? – és a visszahozott könyvek közé tette Ken Follett klasszikusát.

Erzsi néni előrenyomakodott, arrébb taszigálva férjét.

– Ó, nagyon drágaságom! Ajánljon még valamit nekem a hosszú estékre!

Elza kedvenc játékává vált kitalálni, kinek melyik könyv való. Az idősek hamar rákaptak Elzára, és ő sokszor hosszú sétái során is ezen gondolkodott. Úgy érezte, mindenkinek van egy könyve, ami tökéletesen illik hozzá. Egyetlen könyv, ami megváltoztathatja az életét. Ennek a könyvnek a megtalálása olyan kihívás, mint a párválasztás. Soha nem szabad feladni, míg meg nem találjuk az igazit. Mármint a könyvet – tette hozzá Elza gondolatban.

Fény villant Elza arcán, ahogy a nyíló ajtó üvegén megtört a kinti napfény. Máté lépett be.

A haja frissen mosva, de ruhái úgy ültek rajta, mint fenyőfán a lomblevelek. Egy halk „sziasztokot” morzsolt a lábtörlő elé. Szeme egy véletlen pillanatra beleakadt Elza tekintetébe, aki felnézett a nyíló ajtóra, de aztán gyorsan el is kapta, mint a rossz tanuló, ha a tanár felelő után kutat szemével.

Ágneshez lépett.

– Szeretnék beiratkozni – szólt Máté, miközben kezével ujjperceit morzsolta.

– Kérlek, menj Elzához, Máté, ezt le kell adnom délig. –  Ágnes épp csak hogy feltekintett, és egy tollat billegtetve kezében lehajolt egy papírlapért.

Elza dühösen nézett át Ágnesre, aki eddig a pillanatig semmit nem csinált.

Máté pár pillanatig tipródott, majd átlépett Elzához.

– Szeretnék beiratkozni – ismételte meg Máté, de nem nézett a lányra.

– Tudom. – Elza előhúzta a nyilvántartókönyvet, és maga elé csapta. – Kell egy személyi, egy lakcímkártya, ha önkoris dolgozó vagy, akkor ingyenes a beiratkozás, amúgy kétezer forint. – Nem nézett a fiúra, de Ágnest gondolatban épp egy pohár vízben fojtogatta.

– Persze – Máté kapkodva vette elő a kártyákat. A lakcímkártya kiesett a kezéből, és a fiú elkeseredett küzdelmet folytatott, hogy felvegye a földről a vékony lapocskát. Amikor felemelkedett, arca már vörösbe öltözött.

Elza gyorsan adminisztrált.

– Kölcsönözni is szeretnél? – vetette neki, oda fel sem nézve.

– Nem, most nem – tátogott Máté.

– Akkor készen vagyunk. – Elza felemelte a fejét, de nem rá nézett, hanem az ajtó felé.

– Köszönöm – motyogta a fiú és aprókat lépdelve hátrált, majd fejét lehorgasztva kilépett, és aztán lendületes léptekkel távozott.

Ágnes most ránézett.

– Hát ez most nagyon csúnya volt, Elzácska! – és nem eresztette el a tekintetével a lányt.

– De én… – próbált védekezni Elza.

– Akkor is. Lehet, nem tetszik neked, de ez a szerencsétlen fiú akkor sem ezt érdemli. – Ágnes szinte ráfújt mérgében.

Elza körbenézett. Persze mindenki végignézte a jelenetet. Emma mimikáján mintha valami lett volna – megvetés talán? Nem tudta megfejteni. Mária is ránézett. Szánalom. Ezt még Elza is könnyen kitalálta.

Felpattant a helyéről. A pultja előtt apró, gyűrött papírdarab hevert. Lehajolt érte és kibontogatta. Ügyetlen nagybetűkkel volt ráírva: KIKÖLCSÖNÖZNI. Majd alatta: B90 Charlotte Brontë: Shirley.

Eszébe jutott az a másik Elza a tükörben. Összegyűrte a papírlapot és szó nélkül kiment a könyvtárból. A téli hidegben megrázkódott, lábai előtt zavarosan kavargott az áradó Duna.

* * *

Arra kapta fel a fejét, hogy valaki gyengéden a hátára teríti kabátját, és egy kéz megpihen a vállán. Hátrafordult.

Mária lépett mellé. Nem nézett rá, ő is a kavargó Dunát figyelte. Hallgattak egy darabig, aztán Mária megszólalt.

– Nem könnyű ez – kezdte.

Elza nem felelt, és Mária is sokáig néma maradt. Várták, hogy milyen szavakat vet partra a folyó.

– A magunkféléknek – tette hozzá Mária, aztán szorosan összezárta a száját.

Elza továbbra sem válaszolt, csak összehúzta magán a kabátot.

– A könyvet… – majd megrázta a fejét. – Nem tarthatod örökre magadnál. Előbb-utóbb kölcsön kell adnod. És csak remélheted, hogy vigyáznak majd rá.

Elza most sem szólt semmit, tekintetét továbbra is a Dunára szegezte. Mária sóhajtott, aztán lassan elindult visszafelé. Már a lépcsőnél járt, amikor visszaszólt.

– A lányok a maguk módján csak segíteni akarnak – mondta, majd besétált a könyvtárba.

Kis idő múlva Bori jött ki két csacsogó kislánnyal az oldalán a gyerekkönyvtárból. Meglátta Elzát, így elbúcsúzott a kislányoktól, és odasietett hozzá.

– Na, mizú? – kérdezte, és fázósan megborzongott. – Megfagysz idekinn.

A két kislány a hídon sétált át éppen anyukájukkal, és integettek. Bori visszaintegetett nekik.

– Odasüss, mit visznek! – szólt Elzának.

Elza felnézett, a két kislány egy-egy könyvet szorongatott a kezében. A kisebb, szőke kezében „Boribon és Annipanni” volt, testvére pedig a „Nagy Bori” könyvet cipelte a hóna alatt.

Elza szája tátva maradt, mire Boriból kitört a röhögés.

– Te tiszta süsü vagy, Bori! – és végül Elza is elnevette magát, és képtelen volt abbahagyni. Addig nevetett, míg a könnye is kicsordult.

Bori büszkén feszített mellette, aztán meglegyintette a vállát.

– Gyere, menjünk be, mert szétfagyok – aztán belekarolt. – Van valami programod hétvégére?

Elza csak megrázta a fejét.

– Akkor csapunk egy csajos estét. Vigyázat, Esztergom, jön Boribon és Elza! – rikkantott fel.

Tükör

Magdolna épp Szabó Magda Abigéljét olvasta: „…azon tűnődött, milyen furcsán és váratlanul…”, amikor lánya szavai eljutottak tudatáig.

– Bori elhívott estére – mondta Elza halkan, mintegy mellékesen.

A könyv utolsó sorai összemosódtak benne Elza váratlan szavaival.

– Igen? Ez szuper, Elza. Hozzá mentek? – Feltámaszkodott a kanapén, hogy rálásson lányára, aki a kedvenc foteljában kuporodott össze a nappaliban.

– Igazából, nem tudom. Bori nem részletezte. – Rántott egyet a vállán. – Elég spontán tud lenni.

– Hát, én nem ismerem, de az elmondásod alapján… – Magdolna biztatóan mosolygott rá. – Örülök neki.

– Hát, majd meglátjuk – vonta meg ismét a vállát Elza, aztán kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett.

Magdolna azonban nem tudott újra belemerülni a könyvébe. Elkalandozott a figyelme, és pillantása vissza-visszatért a lányára. Elza alatt már megkopott a régi zöld fotel. Főként a feje mögött, meg a kartámlája, ahová a lány mindig felhúzta a lábait. Most is így ült. És így ült az általános iskola alatt, aztán a gimnázium éveiben, majd az egyetem alatt is, ahova naponta felingázott órákat töltve a buszon vagy a vonaton, kezében elmaradhatatlan könyveivel. Elza sosem hagyta egyedül őt.

Próbált visszaemlékezni, mikor hívták meg utoljára Elzát a barátai, de nem tudta visszaidézni.

Elza lapozott, majd a kedvenc kockás takaróját magára húzta.

Magdolna tovább kutatott emlékeiben, és rájött, hogy talán nem is volt ilyen alkalom. És ettől úgy hasított belé a bűntudat, hogy érezte, nem bír tovább feküdni egyhelyben. Felpattant. Az ablakhoz lépett, és kinézett. Kint ragyogóan sütött a nap, de az üveg úgy árasztotta a tél hidegét, hogy szinte hozzádermedtek ujjai.

Elza felnézett rá. Magdolna az ujjperceihez kapott, és megforgatta rajta a karikagyűrűt, amit még mindig hordott.

– Nem kellene készülnöd? – kérdezte lányát.

– Anya. Négy óra van, hétre jön Bori értem – és a könyv gravitációja már vonzotta is tekintetét.

– Idejön hozzánk? – Csípte el a pillanatot Magdolna, amikor Elza még elérhető.

– Igen – majd Elza ujját a könyvbe dugva becsukta azt. – Azt mondta, hogy ellenőrizni akar. – És egy grimaszos mosollyal lepte meg anyját.

– De jó! Legalább megismerem. – Válla kicsit megereszkedett. – És mit akar rajtad ellenőrizni?

Elza szemei szégyenlősen bújtak meg pillái alatt, és már nyitotta is a könyvet.

– Nem tudom, ez olyan boris dolog.

Magdolna látta, hogy merül el Elza újra a könyvben. Ezer kérdése lett volna hozzá, de örült, hogy legalább ennyit ki tudott húzni a lányából. A feszültség azonban még úgy kopogott benne, mint bádogtetőn a jégeső, ütemesen verve idegrendszerét. Porszívózni fog, határozta el nagy hirtelen, és már indult is kifelé, Elza azonban utána szólt.

– Így elmarad a sorozatnéző esténk. Nem baj?

– Ó, drágám, dehogy, majd bepótoljuk máskor. – Odalépett lányához, és fejét átölelve egy puszit nyomott a fejére.

Elza egy mozdulattal megigazította haját, amit anyja összekuszált. Ekkor csörrent meg valahol a mobilja. A szokatlan hangra mindketten összerezzentek, aztán Elza kiugrott a fotelból, és vad nyomozásba kezdett a hang foltos lábnyomait szaglászva.

Végül a szobájában talált rá. Hamvas Béla: Silentiuma alatt hangosan vibrált a telefon, megcsiklandozva az író hónalját.

Elza végül felkapta a telefont.

– Halló! Tessék? – szólt bele a vadászattól még lihegve.

– Na, mi az, tán fitneszedzés? Hát igen, fontos a formás popsi! – Bori nevetett a telefonba saját poénján.

Elza még keresgélte a szavakat, amikor Bori folytatta.

– Jól van, csak hülyülök, tudom, hogy a könyveidet pakolod. Figyu, átugrok kicsit hamarabb, ha nem gond, hogy ráncba szedjelek egy kicsit.

– Ööö… Oké. Mikor jössz? – dadogott bele a telefonba Elza.

– Hát, igazából már itt vagyok a házatok előtt. – Szinte hallani lehetett, ahogy Bori belevigyorog a telefonba.

Elza átrobogott a nappaliba, és elhúzta a függönyt. Bori felintegetett, vállán nagy vászontáskával és kezében vállfán mindenféle ruhával.

– Jaj! – Elza önkéntelenül is beleszólt a telefonba.

– Annyira azért nem lesz rossz, ígérem. – Bori nem tudta visszafogni jókedvét. – Na, mi lesz, beengedsz akkor?

– Persze, nyitom a bejáratot. – Odaszaladt az ajtóhoz, és hosszan nyomta a kapunyitó gombját. Anyjának még odaszólt:

– Jön Bori. Most!

Aztán kinyitotta a lakásajtót, és hallotta Borit, ahogy kapaszkodik fel a negyedik emeletre.

– Azért egy liftet szerelhetnétek be. Kipurcanok. – Majd a ruhákat és a táskát Elza kezébe nyomta, és bevonult a lakásba.