Lázrózsák
Hétfő hajnalra Elza arcára a láz már vörös rózsákat rajzolt, amelyek szirmai kora reggel még szégyenlősen bontakoztak ki sápadt arcán.
Bement a konyhába és kotorászni kezdett a gyógyszeres fiókban. A fiók aljáról ujjai hegyére évtizedes por tapadt, de aztán a mélyben kutakodva megtalálta a lázmérőt. Bekapcsolta, de az, mint egy ernyedt madárfióka, egy végső csipogás után elcsendesedett. Elza megadóan lehajtotta a fejét, aztán lázcsillapítót keresett és a megviselt dobozt a táskájába ejtette.
Már indulnia kellett volna, de még visszalépett a tükörhöz. Csak ketten voltak, senki más. Ő és a lány, a fényes felületre rajzolva. Aki nem is létezett.
Elza belenézett a lány szemébe és megpróbálta megérteni a fiú mit lát benne. Arca tökéletlen részletekre bomlott saját tekintete előtt. Bizonyos volt benne, hogy egy megejtett pillanatban arca majd elárulja a fiúnak jelentéktelenségét. Most szeme csillogott a láztól és fakóságát elrejtették lázrózsái. Felsóhajtott. Ennyi talán elég lesz mára. De nem éghet állandó lázban! Arra gondolt, talán Boritól leckéket vehetne, hogy máskor is magára festhesse ezt a hevületet.
Végül kilépett az ajtón és már csattogott is lefelé. Aztán megfordult, kettesével szedve a felfelé a lépcsőfokokat és nagy lendülettel kivágta az ajtót. A tükör előtt hagyta a horgolt könyvtartóját, benne egy vékony Rilke kötettel. Belépett érte és a táskájába süllyesztette.
Az ajtót becsapta maga után, de a zárral már nem bajlódott. Ahogy száguldott lefelé, minden lépcsőfokban egy verssor szólalt meg benne.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten? / Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Mire leért, megfeledkezett a lázról.
A márciusi nap már megfürösztötte arcát reggeli mosdóedényében és elkezdte sárgára ékesíteni a város szürke falait.
Elza az órájára nézett. Barnabőr óraszíj tartotta össze vékony csuklóját. Még tíz perce volt a találkozóig. Megsürgette lépteit, de azok makacs módon mindig meglassultak.
A Múzeum cukinál vágott át a platánsor felé. Ide beszélték meg a gyors találkozót. Még munka előttre. A kőpadhoz.
Már messziről látta, hogy valaki áll ott. Nem ült le. Állt. Egyik kezét a padon tartja, a másik kezében valamit tart.
Elza léptei váratlanul megbokrosodtak és nem fogadtak szót neki. Türelmetlenül topogtak egyhelyben. Elza már ostorral fenyegette őket, de azok nem és nem akartak moccanni.
Így hát Elza megadta magát és csak távolról nézett a pad felé. A platánfák alá benyújtózott a napfény.
Elza aztán látta, hogy az a valaki, aki ott állt a kőpadnál megfordul és meglátja őt. Int neki.
Elza hirtelen mozdulattal megigazította táskájának vállszíját és elindult a kőpad felé. Most újra érezte a lázat, ami az ereiben keringett. A rózsák kibomlottak az arcán.
A fiú elébe ment.
– Szia! – köszönt neki.
Elza nehezen állta meg, hogy ne nézzen körbe kinek szól a köszönés. Megállt. Nem tudta, mi a helyes távolság.
– Szia! – köszönt Elza is és tett egy apró lépést a fiú felé. Kartávolságon kívül maradt.
Egy pillanatig mindketten hallgattak. Elza látta, ahogy a fiú ujjai idegesen szaladnak izzadt tenyerén. Végül a fiú szólalt meg.
– Nehéz újrakezdeni… igaz? A szombat után.
Elza lehajtott fejjel próbált bólintani, de nem volt hova tovább hajolni.
– Ezt neked hoztam. – Máté tett egy mozdulatot felé, majd a kezében tartott vörös rózsát Elza felé nyújtotta.
Elza látta, ahogy a karja megmozdul és átveszi a virágot. Aztán azt is látta, hogy az orrához emeli. A rózsa illatmolekulái akkor elszakadtak társaiktól és Elza orrába iramlottak.
– Szép… köszönöm.
Nem tudta, hogyan kell a virágot tartani. A szirmok felfele álljanak, vagy inkább lefelé lógassa őket?
– Tegyünk egy kört?… Van kedved… – kérdezte a fiú és a sétány felé mutatott.
– Igen – kapott a szó után Elza és a fiú mellé lépett. Máté arca így már nem látszott, csak elmosott foltként látásának perifériáján. Elza végre felemelhette a fejét.
A Kis-Duna parti támfalhoz mentek.
– Nézd! Egy nagy kócsag! – A fiú egy nemes tartású fehér madárra mutatott, ami a víz szélén állt féllábon.
Elza tekintete követte a fiú mutatóujjának vonalát.
– Gyönyörű! – kiáltott fel Elza.
A kócsag a hangra felröppent, tett egy kört a magasban majd újra leszállt. Elza követte a madár röptének ívét. Nyaka kiszabadult a gallér alól és a lázas testét megborzongatta a reggel hűvöse. A nyakán lévő apró pihék kissé megemelkedtek.
– Igen. Gyönyörű – mondta Máté.
A madarakról beszélgettek. Kormos kárókatonákról és hófehér kócsagokról. Elza a keringés körívét látta közben. Végül elköszöntek egymástól a Gesztenye fasornál.
– Holnap? Ugyanott? – kérdezte a fiú.
Elza bólintott. Sokáig nézte, ahogy a fiú átmegy a hídon és elveszik a Lőrinc utca forgatagában.
A könyvtár felé nézett. Még mindig a kezében szorongatta a rózsát. Igyekezett betenni a táskájába, de a szára kilógott. Újra a kezébe vette és forgatta. Megpróbálta kettétörni, de a nyers szár csak hajlott, nem törött. Végül a szájába vette és elharapta a szárát. Mindkét részt a táskába tette és a virág fejét óvatosan eligazította. Egy szirom lehullott róla.
Elza behúzta táskáját és a könyvtár felé lépdelt. Mire felért a lépcsőn már egész testében reszketett. A láztól.